A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot
tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete
tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a
szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben
stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően
végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy
nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892.
október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád
sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az
első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései
tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza,
1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi
lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel,
humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató
hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.
(Sz. A.)
A karácsony előtti napokban megkezdtük a visszavonulást. Ki hogy
bírta szusszal. Nagyon sokan szenvedtek közülünk vérhasban. Ők, persze,
nem bírták a tempót, sokan fogságba estek. Egyik napon, amint lihegve
vonszoljuk magunkat, azt kérdi egy ismerős hang: „Hogy vagy, Imre?” Bakó
Sándor volt, harmadik albisi szomszédunk hét évvel idősebb fia.
Öccsével, Zsigával sokszor vicceltek ki engem fejetlenségemért, mondván,
hogy mikor majd sor alá kell mennem, csak szóljak nekik, ők majd
bevisznek a hátukon, puttonyban. Sose tudtak vele felbosszantani, velük
nevettem én is a gúnyolódásukon. Itt azonban, az igazi erőpróbán elment
Sándornak is a kedve a viccelődéstől. Meakulpázásával majdnem
megríkatott. Szánta-bánta hajdani büszkeségét, és megkért, hogy ha netán
hamar hazajutnék, mondjam el szüleinek és feleségének, milyen
állapotban találkoztunk. Minek mondtam volna? Fogságba került, ahonnan
hazafelé, út közben, a hamburgi kikötőben halt meg.
Karácsony első napján századunk három szakaszát – a visszavonulás
fedezésére – a Duklai-szorosban állásba parancsolták. Szakadt a havas
eső. A kész lőárok a hegyoldalon színültig volt vízzel a lerohanó árban.
Fürödtek a tetvek. Tudtuk, hogy a hadvezetőség feláldozott bennünket.
Addig lövöldözünk, míg száraz a muníciónk, és míg működik a fegyverünk.
Vasárnap délután, ünnep harmadik napján megélénkült a völgy: erős
tüzérségi tűzzel támogatva megindult és hömpölygött az ellenséges
emberáradat felénk. Mi 15-20 lépésnyire voltunk egymástól az árokban, és
már nem tudtunk lőni. Az iszap eltorlaszolta a fegyverünk závárzatát.
Egyszer egy srapnel a hátunknál robbant, és szilánkjai megsebesítettek a
bal arcomon és bal szememen. Bajtársaim unszolására kikecmeregtem a
nyakig érő vízből, és botorkálva indultam a hegyoldalon felfelé. Ahogy a
vízben tehették, bekötözték sebeimet a bajtársak, de a fegyver nagyon
akadályozott a járásban, és könnyelműen egy fának támasztva, én bizony
ott hagytam. Senki se mondta, hol keressem a segélyhelyet,
csudálatosképpen, a szakadó havas eső és az éjszaka dacára, hajnal körül
mégis rátaláltam. Ott azonban, míg a fegyverem le nem adtam, nem
kötözték be a sebeimet. Mit tehettem? Mentem az erdős hegyre ismét,
vérző sebekkel, és loptam egy puskát! Volt ott összehányva elég, a fene
se őrizte. Akkor aztán megkaptam a sebesült igazolványt, kegyeskedtek a
sebeimet is újrakötözni.
Teljes cikk : varad.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése