Porladó sírkövek, eltemetett történelem a nagyváradi köztemetőben

Kevesen tudják még a váradi magyarok közül is azt, hogy a Rulikowski Kázmérról elnevezett városi köztemetőben egy régi, az 1700-as években bezárt temetőből származó sírkövek, obeliszkek, szobrok is találhatók, melyek minden működő demokráciában a műemlékeknek kijáró védelmet kapnák meg. Nagyvárad azonban e tekintetben is kivétel, ugyanis itt senki sem törődik a régi magyar emlékekkel. A politikai kampányokban fellángoló tenni akarás kimerül a tervezgetésben, a nyilatkozattételben. Pedig ezeréves Kárpát-medencei magyar történelmünk megóvása érdekében mennyire fontos lenne, hogy e régi magyar Nagyváradnak ez a kicsi lenyomata fennmaradjon a jövő számára!

A városi temetőben levő két legrégibb sírkő

Kordics Imre helytörténész vezetett körbe a temető „régi részén”, és mutogatta meg azokat a síremlékeket, amelyeket műemlékké kellene nyilvánítani. Ehhez azonban elsősorban akarat, másodsorban pénz kellene.

A tavaszi időjárás sok váradit ösztönözött arra a napokban, hogy kihasználva a szép időt kimenjen a váradi köztemetőbe, s meglátogassa néhai szerettei sírját. Egyre kevesebben tudják azonban a váradi magyarok közül azt, hogy a Rulikowski Kázmérról elnevezett városi temetőben egy régi, az 1700-as években bezárt temetőből származó sírkövek, obeliszkek, szobrok is találhatók, melyek minden működő demokráciában a műemlékeknek kijáró védelmet kapnák meg. Nagyváradon azonban ez nincs így, a város magyar múltját igazoló sírkövek (már amennyi még megmaradt ezekből) lassan, de biztosan málnak szét, s a műemlékvédelemmel foglalkozó illetékeseknek vagy nincs szavuk a muzeális és történelmi értékű síremlékek megmentésére, vagy (ilyen vagy olyan okokból kifolyólag) nem érdekük időt, pénzt, vagy csak jóindulatot szánni arra, hogy a régi magyar Nagyváradnak ez a kicsi történelmi lenyomata fennmaradjon a jövő számára.

Sírkövekkel dobálózó politikai propagandák

Szomorkodó anya síremléke a nagyváradi köztemetőben. Kalauzunk, Kordics Imre azt mutatja, felújítás híján miképpen megy tönkre épített örökségünk eme gyöngyszeme

Persze a politikai események sodrában az elmúlt évek során időnként politikusok előrántották ezt a műemlékvédelmi témát is, s meglobogtatták a sajtó és a közvélemény előtt. A szomorú helyzet azonban az, hogy a nagyváradi városi temetőben levő évszázados sírkövek és szobrok semmilyen védelem alatt nem állnak (hacsak nem a Jóistené alatt), s politikusi nekibuzdulások ide vagy oda, lassan eltűnnek majd a süllyesztőben, ahol, úgy tűnik, egyetlen elv uralkodik, hagyni kell pusztulni mindent, ami Szent László városának egykori magyar valóságát hivatott igazolni, felidézni.

Tavalyelőtt volt ugyan egy nyilvánosságra jutott próbálkozás a Rulikowski temető régi sírköveinek megmentése kapcsán, azonban mára bebizonyosodott, az akkori tervezgetésekből semmi nem valósult meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) partiumi szervezete, a kolozsvári Házsongárd Alapítvány segítségét kérte a nagyváradi temető megóvásához, a szervezet ugyanis már akkor eldöntötte, védetté akarja nyilváníttatni a nagyváradi temető kilencven évnél régebbi sírhelyeit. A Házsongárd Alapítvány egyik vezetője, Tőkés Erzsébet lapunk kérdésére elmondta, ők csak szakmai tanácsot tudnának adni a váradi műemlékvédőknek, azonban nemcsak Váradon, hanem valamennyi erdélyi magyar városban egyre bonyolultabb önkormányzati határozatok születnek, amelyek mintha egyenesen arra lennének kitalálva, hogy a műemlékvédelmet gátolják.

Valójában csak a pénz segítene?

Kordics Imre helytörténész, a Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány munkatársa a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kezdeményezésére 2011-ben neki is kezdett számba venni, felleltározni a régi sírhelyeket. Azonban úgy tűnik, a politika malmai másként, és valóban lassan őrülnek, ugyanis az akkori tervekből semmit nem lehetett megvalósítani. Kordics Imrével jártuk be tegnap a városi temető egy részét, és együtt vettük szemügyre, mi is a helyzet jelenleg a régi sírkövekkel, obeliszkekkel.

A történész úgy véli, minden mentőakció, a sírköveknek műemlékké való nyilvánítása egyedül a városi önkormányzat jóindulatán múlik, meg persze a pénzen. A magyar műemlékek iránt tanúsított jóindulat azonban az elmúlt évek során egyre csak várat magára, s úgy tűnik, egyetlen politikai párt, egyház vagy civil szervezet sem akarja vagy tudja megtenni, hogy pénzért kiváltsa és gondozza a több száz éves sírköveket, szobrokat. A tavaly megszavazott 179/31. 03-as határozatot figyelembe véve ugyanis ez az egyetlen megoldás volna a régi síremlékek megóvására, tehát magyarán az, ha pártok, szervezetek a (saját) zsebükbe nyúlnának végre, s megvásárolnák azokat a sírhelyeket, amelyeken még viszonylagos épségben ott állnak a régi keresztek, fejfák, szobrok. Kordics elmondta, meg is van a húsz legrégebbi síremlék leltára, csak a szándék és a pénz hiányzik, hogy ezeket megvásárolják és rendbe tegyék.

A Zöldkerti temető feledésbe merült

A ragyogó tavaszi napsütésben sokan igyekeznek családtagjaik, szeretteik sírjára virágot tenni, kiirtani ott a gazt. A régi síremlékek környékén, noha azok a temető bejáratához viszonylag közel vannak, kihalt a táj. Málladozó kriptakövek, régi feliratok, földbe süppedt keresztek igazolják, hogy a szó jó értelmében megszállott lokálpatriótákon kívül senki nem foglalkozik ma érdemben ezzel a műemlékvédelmi problémával.

A városi temetőt hivatalosan 1870-ben nyitották meg, amikor itt helyezték örök nyugalomra (az addig jeltelen sírban eltemetett) Rulikowski Kázmér 1848-as mártír-tábornokot. Több vitát, félreértést és félremagyarázatot eredményezett azonban az, hogy a városi temetőben olyan sírkövek is vannak, amelyeket az 1700-as évek elején faragtak akkoriban elhunytak emlékezetére. Kordics Imre elmondta az egyszerű magyarázatot, melyből kiderült, mindez azért van így, mert körülbelül 1870-ben zárták be az akkorra megtelt egyik városi temetőt, melyet Zöldkerti temetőként ismertek az akkori váradiak. Az új temetkezési hely megnyitásakor pedig több váradi család vitette át ide elhunyt hozzátartozói maradványait, sírköveit, esetenként egész kriptákat.

Régi öntöttvas keresztre hívja fel a figyelmem a történész, körülbelül száz éves lehet a remek kovácsoltvas fejfa, valószínűleg a legrégebbi vaskereszt a temetőben. Ma rozsdásan, megfeketedve álldogál a zöld lombok között. Elérkezünk a temető két legrégebbi sírkövéhez. Egymás mellett két kereszt, az egyiket 1821-ben faragták, a feliratát nem sikerült eddig megfejteni, feltehetően görög vagy makedón írásjelekkel vésték rá a szöveget. Mellette van az 1786-ban állított sírkő, mely szerint bizonyos Pojnár Demeter egykori váradi polgár aludta (volna) örök álmát ez alatt. Eddig bizonyítottan ez a legrégebbi faragott márványkereszt a Rulikowski temetőben, mondanunk sem kell, ez is igencsak megviselt állapotban található. Megtekinthetünk nem messze a Pojnár kereszttől egy feketemárvány obeliszket, amit 1831-ben készítettek, időrendi sorrendben ez a márvány emlékmű a harmadik a legrégebbi síremlékek korát tekintve. Emellett több, abból az időből származó márvány fejfa sorakozik, van, amelyiken el tudjuk olvasni az elhunyt nevét, de van, ahol a felirat rég lemállott, letöredezett.

Rimmler és Gojdu se érdemel többet?

Érdekességként megemlítjük, hogy ugyanitt, az enyészetre dobott kövek parcellájában található Emanuil Gojdu szüleinek (igencsak elhanyagolt állapotban levő) sírköve is. A városvezetőség urainak eddig eszébe sem jutott, hogy Gojdu emlékét és nagyságát megtiszteljék azzal, hogy annak családi sírkövét védetté nyilvánítsák és rendbe tétessék. Az obeliszkeken amúgy látszik, hogy szakértő mesterek keze faragta, s a nemes márvány még úgy-ahogy dacol az idővel. Az obeliszkek alatti sírhelyek azonban akár horrorfilmek díszletéül szolgálhatnának, több helyen megcsúszott a föld, és harminc-negyven centis üregeken át be lehet látni a sírgödrökbe. Megközelítve s benézve ezekbe, látni az évszázados koporsókat is.

De ha már az ismert egykori váradiaknál tartunk, nemcsak a Gojdu család kriptaköveinek sorsa nem érdekli az illetékeseket. Rimmler Károly volt váradi polgármester sírköve s az egykori városvezető emlékének tisztelete sem ért mindeddig egyetlen váradi magyar szervezetnek annyit, hogy kiváltsák a sírhelyet, mely jelenleg egy román család tulajdona. Rimmler sírkövét, annak ellenére, hogy a legutóbbi kampányokban számtalanszor idézték városépítő munkásságát, fontosságát a korteshadjáratok alatt, akkor löki félre a sírhelyet megvásárolt család, amikor éppen akarja, s ebbe törvényesen nem lehetne beleszólni.

Gazdátlan márványobeliszk 1895-ből, alatta nyitott sírgödör

Temetői terepszemlénket egy gyönyörű síremléknél fejezzük be. Kordics Imre szerint ez a sírkertben található legszebb szobor, 1920-ban készült, s egy gyermekét gyászoló anyát ábrázol. A sírkő leltárban így is szerepel Szomorkodó anya címmel. A kőfaragó neve ismeretlen, a szobor azonban megdöbbentően megkapó, még a mai állapotában is. Hogy meddig marad meg, nem tudhatni, ugyanis napról napra megy tönkre, ahogy Kordics meg is mutatja, elég hozzáérni, s darabok válnak le a belőle. Restaurátor után kiált, azonban a felújításának jelenleg nem sok az esélye.

Ahogy iparkodunk ki a temető úgynevezett „történelmi részéből”, visszafelé a forgalmasabb utakra azon tanakodunk, mi is lenne a megoldás. Kordics Imre úgy véli, a csoda akkor történne meg, ha a városi tanács valóban magába szállna, s tagjai felfognák, ezek a régi síremlékek valóban történelmi értékek, letűnt korok üzenetei, melyekre civilizáltabb vagy csak demokratikusabb városokban büszkék lennének, s jóváhagynák ezek műemlékké való nyilvánítását. De erre semmi esély, és a magyar érdekvédelmi szerveknek, úgy tűnik, semmi szavuk sincs, ha hasonló műemlékvédelmi dolgokról kell dönteni. Esetleg majd a következő kampányok alatt jól felturbózott történelmi tetemrehívásként ismét előkerül ez a téma is, és mindenki elmondja, mit kellene tenni, s aztán újra csend lesz. Szó szerint síri csend. S az a pár váradi magyar lokálpatrióta, aki tudja ezeket a régi dolgokat, tehetetlenül végig kell nézze, ahogy szemünk láttára mállik el a múltunk…
Forrás : erdely.ma