Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind a teljes életé:
a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról
árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges,
visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül
belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a
budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek a mohó
meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idő múlása miatt.
Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen,
egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt
érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt
tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen
végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költői világa így volt
teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömből és
fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg
poétikai karakterét.
Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket
az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az
elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a
költészetet: a költő, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet,
szerintük, nem a mesterség műve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos
kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és
Isten között. A költészet mítosza Orpheusz alakját idézi elénk, amint
legyőzi az alvilág sötét erőit, és Ariónét, amint énekével szövetségesül
szerzi meg a természet erőit. Ez a mítosz a dal ősi lényegét ragadja
meg, s a szellemnek ez az orpheuszi és arióni hatalma nyilatkozik meg
Jékely Zoltán dalaiban is.
Mindezzel együtt elégikus költő volt: verseit emlékek és álmok
szőtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi
önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. A szüntelen önelemzés
mintha költői élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus
vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben
vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye
volt a kiűzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi,
kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség
tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat
éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre,
akkor, amidőn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a
kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettől kezdve
nyughatatlan nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorának elhagyott
erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített
paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros
ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy
országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megőrizte az
emlékezet.
Teljes cikk : varad.ro
Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.) romániai magyar író, költő, műfordító, könyvtáros. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta.
Teljes cikk : hu.wikipedia.org
1913. április 24-én született Nagyenyeden.
Apja, Jékely (író-nevén
Áprily) Lajos 1909-től a nevezetes Bethlen Kollégium tanára. A család
brassói eredetű, ősei szászok voltak, városbírák, lelkészek, ötvösök
kerültek ki közülük. Ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő,
nagyapja, Jékely János Lajos hányatott életű gyári tisztviselő volt. A
családot hajdan Jeckelnek hívták, nevük latinos, humanista változata
Jekelius, abból lett a Jékely. Enyedet a 12. században betelepített
szászok építették, a 15. századi gótikus vártemploma, középkori
várfalai, bástyái, a Bethlen-kastély őrzői sokszázados múltjának.
Teljes cikk : pim.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése