Oldalak

2014. május 31., szombat

Pomogáts Béla : A költészet felszabadító ereje – Száz esztendeje született Jékely Zoltán

Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind a teljes életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek a mohó meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idő múlása miatt. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömből és fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg poétikai karakterét.
Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a költészetet: a költő, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet, szerintük, nem a mesterség műve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orpheusz alakját idézi elénk, amint legyőzi az alvilág sötét erőit, és Ariónét, amint énekével szövetségesül szerzi meg a természet erőit. Ez a mítosz a dal ősi lényegét ragadja meg, s a szellemnek ez az orpheuszi és arióni hatalma nyilatkozik meg Jékely Zoltán dalaiban is.
Mindezzel együtt elégikus költő volt: verseit emlékek és álmok szőtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. A szüntelen önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye volt a kiűzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi, kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre, akkor, amidőn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettől kezdve nyughatatlan nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorának elhagyott erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megőrizte az emlékezet.
Teljes cikk : varad.ro

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24.Budapest, 1982. március 20.) romániai magyar író, költő, műfordító, könyvtáros. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta.
Teljes cikk : hu.wikipedia.org


1913. április 24-én született Nagyenyeden.
Apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos 1909-től a nevezetes Bethlen Kollégium tanára. A család brassói eredetű, ősei szászok voltak, városbírák, lelkészek, ötvösök kerültek ki közülük. Ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő, nagyapja, Jékely János Lajos hányatott életű gyári tisztviselő volt. A családot hajdan Jeckelnek hívták, nevük latinos, humanista változata Jekelius, abból lett a Jékely. Enyedet a 12. században betelepített szászok építették, a 15. századi gótikus vártemploma, középkori várfalai, bástyái, a Bethlen-kastély őrzői sokszázados múltjának.
Teljes cikk : pim.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése