Tavaszi Hajnal : „A multunk a második szív, ami bennünk dobog”

„Történelmi korszakváltások nemzedéke minden időkben többet él, mint megállapodott emberöltőké. Élményei mozgalmasabbak, egyenetlenebbek, örvényesebbek” – vallotta Tabéry Géza író, szerkesztő, irodalomszervező a Két kor küszöbén címmel, 1957-ben papírra vetett önéletírásában. A torzóban maradt vallomásos műnek, élete számadáskönyvének jellegzetes vonása, hogy „korát úgy idézi, amilyennek ő látta, hitte vagy kívánta, s ne csodálkozzunk, ha a kortársi közelség olykor eltakarta előle a messzi távlatokat” – fűzi mintegy magyarázatként Tabéry Géza pályaívének vázlatos bemutatásához Robotos Imre. „Az indulás – és nem csupán saját kezdő lépéseinek, hanem többféle indulásnak – kor- és lélekrajza ez – írja Kovács János az önvallomás méltatásakor. – A 20. század elejének forrongó, társadalmi viharoktól terhes világa jelenik meg benne; Nagyvárad, a modern magyar irodalom bölcsője s a radikalizmus fellegvára, és Genf, a nemzetközi forradalmi mozgalom emigránsainak gyülekezőhelye. […] Ez után következnek életre szóló élményei: az első világháború és az ezt követő forradalmak.”„Száz meg száz emléktükörben villant fel előtte saját képmása, a fegyverek, amelyekkel hadakozott, és amelyeket aztán ellene fordítottak, eszmék, amelyekben hitt, s amelyek magára hagyták, férfiak és asszonyok, akik kitartottak oldalán, s akik megtagadták, művészi képsorok, amelyeket formába öntött, s amelyekről csak álmodott.” A Tabéry-legenda lassan távolodik, s mint a két világháború között született, majd feledésre ítélt sok más irodalmi alkotás, önvallomás vagy emlékírás, csak újraértelmezve hódíthatja vissza olvasóit. Ha ezen a szálon közelítünk az egyre ritkábban idézett Tabéry-életműhöz, esélyünk lehet megértenünk az író ellentmondásos világát. Ez a nyugtalan szellem, amely a genfi diákévek alatt formálódott, egyenlő mértékben vonzódva az orosz társadalomelméletekhez és a francia dekadenciához, bonyolult szerkezetű szövegkonstrukciókat teremtett. Az idézett ellentmondásos habitus műveiben is nyomon követhető. A műveire jellemző antinómiákat Sőni Pál a következő ellentétpárokra bontotta: történelem – mulandóság, romantika – realizmus, hagyományos alkotói módszer – modern formaújítás, epikus nyugalom – „szédült kapkodás”. Megannyi Szkülla és Kharübdisz, amelyek között Tabéry gályája hányódik. A szirtek változnak, a drámai ide-oda csapongás marad. Innen az újabb kettősség: makrostruktúra, az úgynevezett fantáziaképek sora (tehát: szerkezet, jellemábrázolás, a nem nyelvi jellegű nagyobb jelentésegységek képlete) műről műre módosul, a stílus (a képi mikrostruktúra) nagyjából változatlan.”
Teljes cikk : varad.ro