Szent László templom.Forrás: Többarcú Nagyvárad Facebook
Amint arról az alábbi követségi jelentés is beszámol, 1964 tavaszán a helyi párt- és városi vezetés elhatározta, hogy lebontatja a város központjában álló katolikus templomot. A terv talán helyi kezdeményezésre született, de mindenképpen Bukarest jóváhagyását kellett élveznie, már csak azért is, mert a kisebbségekkel és az egyházakkal szembeni politikát szigorúan a pártközpontból irányították.
A katolikus és protestáns egyházak vezetését a hatvanas évek elején is a párt „meghosszabbított karja”, a bukaresti kultuszdepartament (a romániai Állami Egyházügyi Hivatal) igyekezett rövid pórázra fogni. A protestánsok esetében ez még sikerült is, hiszen a hatvanas évek elején meghalt mindkét református püspök, és a következő egyházfő „megválasztásánál” a kultuszdepartament nyíltan beavatkozott az általa támogatott jelölt érdekében. Ezek után nem véletlen, hogy amikor 1963-ban elhatározták a Brassó központjában lévő református templom lebontását, (a párt bizalmát élvező) Nagy Gyula kolozsvári református püspök a hívek zúgolódása ellenére is jóváhagyta a tervet.
A katolikus egyház eseteién azonban nehezebb volt a párt befolyását érvényesíteni, hiszen Márton Áron gyulafehérvári püspök még házi őrizet ellenére is „kézben tudta tartani” egyházát. A papságot az 1956 utáni megtorlások ellenére sem sikerült megfélemlíteni. A nagyváradi események pedig megmutatták, hogy a híveket sem.
Amikor a város vezetése elrendelte, hogy 1964. május 17-én hirdessék ki a Szent László-templomban: az épületet a következő héten le fogják bontani, többszörösen elszámították magukat. Nem számoltak azzal, hogy pünkösd kétnapos ünnep, és ha az első nap kihirdetik a rendeletet, akkor másnapra a hívek felocsúdnak az első döbbenetükből és ellenállnak. Kiderült, hogy a helyi magyar társadalom még az 1956-ot követő tömeges megtorlások ellenére sincs „eléggé megfélemlítve”, ráadásul – a szemtanúk beszámolója szerint – a protestánsok és a román ortodox hívők nyíltan támogatták katolikus testvéreiket. A szolidaritás másik megnyilvánulása az volt, hogy a (többnyire magyar munkásokat foglalkoztató) városi építkezési vállalat sem volt hajlandó elvégezni a bontást, sőt, még a környező falvakból sem tudtak erre a „piszkos munkára” embereket toborozni.
A megtorlás természetesen nem maradt el. Tizenhárom személyt tartóztattak le és ítéltek el hét évre – államellenes szervezkedés címén – a tiltakozók közül. (Ebből öt és felet le is kellett ülniük.)
Az ellenállás azonban nem volt hiábavaló, mert Bukarest ebben az esetben meghátrált. Abban az évben, amikor a nyugati kölcsönök miatt általános amnesztiát is hirdettek, nem hiányzott egy olyan botrány, amire az Egyesült Államokban és a nyugat-európai országokban is fölfigyeltek volna.
A civilkurázsi győzött. A templom még ma is áll Szent László városában.
A bukaresti Magyar Nagykövetség 1964. augusztus 31-i jelentése olvasható a beszelo.c3.hu-n
További információ : egyvaradiblogjanagyvaradrol.blogspot.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése