A(z) Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon (Könyv) szerzője Péter I. Zoltán.
Forrás : polc.hu
A nagyváradi sajtó mindenesetre mindvégig saját kölykeként kezelte az országos hírű költővé vált Adyt, afféle második szülővárosnak tekintve magát - szokás szerint egyszerre erősítve a zseni és a város (akkori) fontosságának kultuszát. Ady később úgy tekintett - némi költői túlzással - Nagyváradra, mint az első "városra" az addig falusias élete után, és haláláig több-kevesebb rendszerességgel vissza-viszszalátogatott: Adél miatt vagy felolvasásokra, részt venni A Holnap születésénél (amelyet tankönyvi hatásra a legtöbben valószínűleg nem tudnak élesen megkülönböztetni a Nyugattól, pedig jellegzetes nem fővárosi, nagyváradi éllel indult), és persze felkeresni a régi ivóhelyeket. Nagyváradon múzeum, szobor, iskola és utca őrzi emlékét.
Mindez kiderül Péter I. Zoltán új könyvéből, amely Ady és Nagyvárad kapcsolatának alapos krónikája - az már kevésbé derül ki, hogy a szerző hogyan értékeli, miben látja ennek a kapcsolatnak a fontosságát, különlegességét. Ennek fő oka, hogy a könyv - bár megszületését nyilvánvalóan a várossal és a költővel szembeni pozitív elfogultság tette lehetővé - eléggé következetesen visszafogott, ha értékelésről, öszszegzésről lehetne szó. Nem azért, mintha - ahogy a több sebből vérző cím félrevezetően sugallja - regényt olvasnánk, amelynek nem feladata az értelmezés, ítélkezés. Péter I. könyve félszáraz tudományos munka, monografikus részletességgel és igényességgel, lábjegyzetelve tekinti át ezt a kapcsolatot, ám nem lép fel felforgató szándékkal, inkább csak az elérhető fontosabb források témákra lebontott összegyűjtését tekinti céljának. Ebben sikerrel is jár, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy a szerző korábban számos-számtalan könyvet írt már Nagyváradról és Adyról, külön-külön és együtt is. Két kedves témájának mostani egyenrangúságát bizonyítják azok az - Ady-szempontból kissé túlzott terjedelmű - részek, amelyekben az életrajz "helyrajzzá" alakul, és megismerhetjük a város összes említésre méltó épületének történetét is. Ezekből az Ady iránt érdeklődőknek annyi mindenesetre leszűrhető, hogy a századforduló és az utána következő évtizedek gyors fejlődésére alappal tekintenek elveszett aranykorként a szerzőhöz hasonló lokálpatrióták.
Péter I. nem sokat értékel és segít, de hosszú, jól válogatott idézetek formájában elénk tárja azt az anyagot, aminek alapján megítélhető ennek az időszaknak a körülbelüli fontossága. Ady itt és ekkor érik átlagon felüli újságíróvá, bár költőként még alig egy-két verssel jelzi előre későbbi teljesítményeit - sok remek (ha nem is zseniális) cikket ír, és persze még több szemetet, az újságírói robot részeként. A régi, hivatalos irodalommal és a régi értékrenddel vállalt kisebb, már-már pitiáner összecsapásokban (ahogy az a helyi konzervatív irodalmi társasággal folyó vitában megfogalmazódik) "magát istenítő, üres fejű Titán Laciként" megízleli a harc édességét, és először mondják rá, hogy beteg. Csiszolgathatja későbbi pózait, provokatív álláspontjait, amelyeket néhány év múlva majd, akkoriban botrányosan ütősnek számító, három versszakos kinyilatkoztatásokba párol le. Klasszikus készülődési időszak ez tehát, ismerkedés az urbánus, "zsidós" (Ady) városi kultúrával, amely aztán - a Léda nevű ugródeszkán keresztül - Párizsban még folytatódhat. Sikerekben és reményekben gazdag idő, munkásabbnak és kellemesebbnek tűnik, mint Ady szörnyű nyavalygásokkal, sakkhúzásokkal, csömörrel, aztán félelemmel teli utolsó évtizede, amikor állítólag már befutott költő volt.
A "regényes életrajz" igényes kiadásban jelenik meg, csak ritkán találunk zavaró elírást, mint hogy Ady "várbajt" kapott, csak ritkán keverik 1901-et 1900-zal, októbert a szeptemberrel, de hát az ilyesmi - úgy tűnik - elkerülhetetlen, mióta a könyveket nem igazán szerkesztik, és már csak az értékes, gazdag képanyag miatt is megéri kézbe venni Péter I. Zoltán legújabb művét.
Teljes cikk : magyarnarancs.hu
Ady Endréről már mindent megírtak, nem szinte, vagy majdnem, hanem valóban mindent; aki manapság a költővel akar foglalkozni, annak egy tekintélyes méretű könyvtárra való mű áll rendelkezésére. Az irodalomtörténészeknek nem dolguk maradt ezen a terepen, ha csak az nem, hogy időnként megpróbálkozzanak rendet vágni a túl méretesre nőtt szakirodalomban. Alaptalan legendákat kell eloszlatni, és árnyalni kell az elnagyolt részleteket, esetleg újrapozícionálni a szerzőt. Péter I. Zoltán makacsul dolgozik az ügyön, apró lépésekben haladva igyekszik helyretenni a legapróbb részleteket is; a Noran kiadó gondozásában sorozatban harmadik vaskos Ady-könyve jelent meg, ezúttal a költő nagyváradi évei állnak érdeklődésének középpontjában.
A középponttal azért akadnak problémák, lévén, hogy Péter nem csupán Ady-fronton harcol, de Nagyvárad-kutatóként is jeleskedik. Ez persze lehetne egy felettébb szerencsés együttállás is, azonban ebben az esetben inkább azt tapasztaljuk, hogy a két (különféle) tudás nem nagyon akar megférni egy témában. A Nagyvárad-kutató szeretett városáról akar beszélni, az Ady-kutató pedig szeretett költőjéről, szegény szerző meg biztosan verejtékezve kapaszkodott a tollába, hogy melyiknek is engedjen. Ebben a skizofrén helyzetben elkerülhetetlen volt, hogy egy furcsa öszvérmű jöjjön létre, amely félig-meddig Ady nagyváradi újságírói működéséről mesél, félig-meddig helytörténeti munka. Megtudhatjuk, hogy Ady hova járt délutánonként kávézni, és azt is, hogy a kávézó utcáját milyen rezsim alatt hogy hívták, hogy ki tervezte a kávéházzal szemben álló épületet, illetve, hogy a párhuzamos utcában működő egykori hentes helyén ma fonalbolt üzemel. Amikor ilyen adathalmaz ömlik az olvasóra, komoly erőfeszítésre, és kitartásra van szüksége ahhoz, hogy valamiképpen tartsa a tempót a nevek, számok és adatok sűrűjében lubickoló szerzővel. Péter felkészültségével, tudásával nincs semmi probléma, mégis úgy érezhetjük, hogy rossz idegenvezetőt fogtunk ki, aki olyannyira szerelmese tárgyának, hogy számára nincs érdektelen információ, s nagy igyekezetében, hogy a megszállottan megszerzett tudásának minden morzsájával megismertessen, nem veszi észre, hogy a hallgatóság kedvtelenül lézeng a szövegben. Ellenben fokozottan érzékennyé válik a megbúvó ellentmondásokra, amelyekből azért akad néhány ebben a könyvben is. A szerző az egyik fejezetben például hosszan foglalkozik Ady külső megjelenésével, s elég meggyőzően cáfolja azt a szakirodalomban elterjedt mendemondát, miszerint Ady elhanyagolta volna magát, s kinézete a hétköznapokon meglehetősen csapzott volt. Drága és modern ruhákról szóló megrendelő leveleket részletét közli, hatásosan szemezget olyan visszaemlékezésekből, amelyek a költő elegáns nettségét igazolják. Megelégedve bólogathatunk, hogy hát persze, hogyan is hihettük, hogy nemzeti nagyságunk lepattant csövesként lézengett a világban, ámde pár fejezettel arrébb, az Ady nőügyeivel foglalkozó részben arról olvashatunk, hogy az egyik váradi színésznő többek között azért nem viszonozta a poéta közeledését, mert felettébb taszította annak ápolatlan megjelenése. Bumm bele, egy egész fejezetnyi erőfeszítés hiábavaló volt. Péter sajnos időnként hasonló módon visz be orbitális találatokat magának. A legjelentősebb ezek közül mégiscsak az, hogy már a kötet elején leszögezi, hogy Ady igen kevéssé volt fogékony az építészet gyönyörűségei iránt, nem volt szokása impozáns épületek előtt földbegyökerezett lábbal álmélkodni, mégis, ennek ellenére két fejezet is, legalább is címében, mást sugall. Az Ady és az új városháza, illetve A Szigligeti Színház építése című fejezetcímekből azt olvashatnánk ki, hogy ezek fontosak voltak Bandink számára, s igaz ugyan, hogy mindezekről újságcikkekben megemlékezik, de az idézett írásokból kiolvasható, hogy mindezeket nem saját érdeklődéséből fakadóan teszi, hanem inkább a publicista napi feladatát végzi el. Péter mindezeken túl is mindent megtesz, hogy bepótoltassa az olvasóval azt, amit Ady elmulasztott; még álló, már lebontott, vagy jelentősen átépített épületek előtt cövekel le a szöveg, hogy kimerítően méltassa azokat. Ez szép törekvés ugyan, de az olvasó joggal legyinthet fáradtan: na de, mi köze ennek Adyhoz?
Teljes cikk konyves.blog.hu
Még az idegennek is feltűnik, a váradiak számára meg egy időben egyenesen unalmasnak tűnhetett, hogy mennyi mindent neveztek el ebben a városban Adyról. Volt ugye Ady kör és ma is vannak Ady körösök. Van Ady Társaság, Ady liceum, Ady központ, Ady Endre Emlékmúzeum, Ady Endre Sajtókollégium és Ady Endre utca. Biztosan van még valami, ami most nem jut eszembe.
Ehhez képest a váradiaknak szinte kötelező volna mindazt tudni Adyról, ami most Péter I. Zoltánnak a Noran Kiadó gondozásában megjelent könyvében kényelmesen hozzáférhető.
Iskoláskoromban nem szerettem a verseit, riasztott az a nagy-nagy indulat, emiatt sem foglalkoztam vele. No meg talán kissé túl komolyan vettem Szentgyörgyi Albertnek azt a mondását, miszerint felesleges a fejünkben olyasmit tárolni, ami a könyvekben megtalálható. Emiatt aztán számtalanszor elbizonytalanodtam, amikor például vendégeket kalauzoltam a városban, és Adyról kellett volna érdekességeket mesélni nekik. Irigykedtem is azon munkatársaimra, barátaimra, akiknek mindez a kisujjában van. Bevallom, ez volt a fő mozgatórugója annak, hogy kézbe vettem Péter Zoltán könyvét. Na most aztán egyszer s mindenkorra bevésem a fejembe ezeket az adatokat. Tiszta szégyen volna Várad-szerkesztő, meg nagyváradi költő létemre továbbra is bizonytalankodnom a tájékozatlanságom miatt.
Ehhez képest a „tananyagként” kezelt könyv már az első fejezet után élvezetes olvasmánnyá vált, amit aztán kénytelen voltam „beosztani”, hogy ne legyen olyan hamar vége. Ugye, Önök is ismerik ezt az érzést? Nagyon szerettem felháborodni azon, hogy mennyit dolgoztatták nagyváradi újságírókorában ezt a szegény fiatalembert, aki vélhetően erősen szorongott, és csak a munkában, na meg esetleg a kávéházakban, barátok közt érezhette biztonságban magát. Érdekes volt összehasonlítani az akkori szerkesztőségi létszámokat, munkakörülményeket a maiakkal. És persze érdekes volt végigkövetni azt is, hogy hol mindenhol lakott például Ady a városban a néhány év alatt, míg itt dolgozott.
Még egy szempont, amiért szeretem ezt a könyvet: szemben a saját szempontot érvényesítő, mindentudó önéletrajzírókkal, akiknek sikerült engem elriasztani a műfajtól, itt rövid, adatolt tematikus összefoglalók a fejezetek. És versek is vannak benne...
S mivel minden jónak vége szakad egyszer, a szerkesztőségi polcról máris előkerestem ugyanattól a szerzőtől az Ady és Léda Egy szerelem története című kötetet.
Forrás : varadlap.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése