Havas Henrik Én vagyok című könyvét múlt pénteken mutatták be Nagyváradon. A közismert magyarországi médiaszemélyiséggel a könyvbemutató előtt beszélgettünk a városról, romániai élményekről, szerelemről, médiáról és politikáról.
– Az első nagyváradi könyvbemutatója hogyan jött létre? Úgy tudom, hosszabb szervezés eredménye, hogy ön ma itt van.
– Ezt az időpontot már hónapokkal ezelőtt fixáltunk Körőssi P. Józseffel, a könyvem szerkesztőjével, aki nagyváradi illetőségű. Éppen ma jött meg a család, a lányom a két unokámmal Spanyolországból, úgyhogy a nagypapa nem volt ott a repülőtéren, de éppen mondtam a feleségemnek, bánom, hogy nem voltam ott, de örülök, hogy eljöttem, mert nagyon jó benyomást tett rám a város, az, hogy egyre több házat tesznek rendbe. Voltam a Kanonok soron, megnéztem a püspöki palotát, nagyon jót ebédeltünk. A feleségem leszúrt, merthogy két évvel ezelőtt az unokákkal Szovátán voltunk, egy marosvásárhelyi építész barátom hívott. A feleségemnek nagyon nagy ellenérzései voltak, amikor mondtam, hogy márpedig elmegyünk nyaralni, merthogy a nyolcvanas években volt egy nagyon rossz élményünk. A feleségemet elcsábítottam 1987 környékén Kolozsvárra, mert ott voltam először szerelmes… Meglepő, de 1966-ban ott ittam életem első Coca-Coláját, Kolozsváron láttam életem első Elvis Presley-filmjét, bár már a kolozsvári állomáson volt Ceaşescu-kép, de nem nagy. És aztán ahhoz képest a nyolcvanas évek… Egy szürke, őszi délután sétáltunk Kolozsváron, és emlékszem, hogy az utca közepén, a villamossíneken géppisztolyos katonák sétáltak, csótány volt a szállodai szobában, katasztrófa volt. Itt pedig életemben először kóstoltam meg a csorbalevest, fenntartásaim voltak, de nagyon, de nagyon ízlett, és mondtam a feleségemnek, hogy megkóstoltam, mire ő mondta, hogy neki már régóta ízlett, mert Szovátán már evett. Itt minden nagyon jó, szóval nekem ez a hely nagyon tetszik.
– Nagyon nyílt, szókimondó embernek ismerjük televízióból, rádióból. Mennyire van helye ennek a mai magyar médiában?
– Nem nagyon. A Kossuth Rádióban kezdtem 1979-ben, és ott voltam egészen 1995-ig, tehát 26 évet húztam le. A Kádár-rendszerben nem volt ilyen undorító sajtóirányítás és ilyen szolgalelkű közszolgálat, mint most. A Duna-kanyarban lakunk, mióta nyugdíjba mentünk, és ott nem fogható a Klubrádió, az egyetlen normális magyar rádió. Most már világhírű rádiónak nevezik, mert amennyi energiát fektetett az Orbán-kormány abba, hogy elhallgattassa ezt a rádiót, hát tényleg világhírű lett, és ez ott nem fogható. És időnként, ha reggel borotválkozás közben nem tudok mást hallgatni a fürdőszobában, csak a Kossuth rádiót, hát komolyan mondom, hogy ha a nagyapám borotvájával borotválkoznék, lehet, hogy elvágnám a torkomat, mert egyszerűen katasztrófa. Ez az alákérdezés, a szolgalelkűség egyszerűen borzasztó.
– Említette, hogy vannak erdélyi, romániai kapcsolatai…
– Sajnos az első nagy kapcsolatom odajutott, hogy a kisasszony végzett a kolozsvári egyetemen, és férjhez ment Szerbiába, úgyhogy ez egy rossz emlék nekem. Pedig az első szerelmem a kolozsvári leányzó volt: csókolóztunk a botanikus kertben, csónakáztunk a tavon… Na mindegy, nem engem választott. Lehet, hogy azért, mert pszichológia szakon végzett, és már akkor megsejtette, hogy velem nem lesz minden rendben.
– Átfogalmazom: tehát említette, hogy vannak itteni barátai. Hogy tapasztalja, mennyire csapódik le, illetve hogyan csatolódik önhöz vissza a magyar politikai élet befolyása az itteni, kis magyar politikai életre?
– A marosvásárhelyi építész barátom Fidesz-szimpatizáns, Kőrössi P. József, a könyvem szerkesztője egy normális ember, ami azt jelenti, hogy nem tudom a politikai szimpátiáját, már ez szimpatikus. Magyarországon az emberek már lassan kezdik megkülönböztetni egymást, hogy ki kicsoda. Az igazság az, hogy én a néhai Antall József híve vagyok, tehát Magyar Demokrata Fórumosnak tartom magamat, de olyan vagyok, mint az egyszeri japán katona, aki még mindig harcol a dzsungelben, és elfelejtette, hogy már vége a világháborúnak, úgyhogy én még mindig MDF-es vagyok, ami ma már az égvilágon semmit nem jelent. Ez egy keresztény-konzervatív pártnak indult, amelynek a filozófiája és nemzetpolitikája számomra teljesen szimpatikus és egyértelmű volt. Annak idején kiálltam Antall József mellett, amikor azt mondta, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, és azt hittem, hogy ez a fajta felfogás folytatódik. Mellesleg megjegyzem, egyre jobban úgy gondolom, hogy legalábbis az értelmiség a Felvidéken és Erdélyben is próbálja magát távol tartani ezektől az undorító magyar pártpolitikai csatározásoktól. Tavaly szeptemberben, szüretkor Szlovákiában voltam és beszéltem értelmiségiekkel, nyugalmazott főmérnökkel, építészmérnökkel, borásszal. Egyszerűen azt mondták, hogy nem az a hitük veszett el, hogy ők magyarok, mert továbbra is magyarnak tartják magukat, hanem ezt már nem érdemes hangoztatni, mert a Magyar Köztársaság jelenlegi kormánya oly mértékben elvette annak kifejezésnek a tartalmából a szellemiséget, hogy magyarnak lenni. Magyarnak lenni ma azt jelenti, hogy kicsinyesnek, balkáninak lenni, és Orbánnak ez az elszólása, hogy mi ázsiai nép vagyunk… A Vadim Tudor mondott ilyen baromságot utoljára, hogy ázsiai népség vagyunk, vagy a hülye Jan Slota. Hát az Isten áldja meg, ha egyszer arra vagyunk büszkék, hogy több Nobel-díjasunk van, mint a körülöttünk lévő országokban összesen, több olimpiai aranyat nyerünk, mint Ukrajnát leszámítva a többi összes szomszéd. Ha ilyen kurva jók vagyunk, akkor mit kell nekünk itt Ázsiára hivatkozni, mit kell nekünk Azerbajdzsánnal barátkozni? Most Németh Zsolt, a külügyi államtitkár közölte, hogy szolidárisak vagyunk, az Erdogan török miniszterelnök a bizalmunkat élvezi. Atyaúristen, katasztrofális…
Teljes interjú a reggeliujsag.ro-n
További cikkek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése