Felix Civitas

NAGYVÁRAD A BOLDOG BÉKEIDŐKBEN

„Ez a váras Bihar vármegyének és a Tiszán innen való darab földnek metropolisa, fővárosa vala” – írja Szalárdi János. A 900 éves Nagyvárad – ma Bihar megye székhelye – a határtól csupán 8 kilométerre
van. Nagyvárossá 150 éve vált.

Várad látképe 1598–99-ből (Georgius Houfuaglies rajza)

A várost idegen hadak többször is elfoglalták, sőt elpusztították, de rendre újra feltámadt. A mai város pályafutása a X. században indult a várhoz kötődve. A Várad helynév a kicsiny erősség, kis vár köznévből keletkezett. (A -d kicsinyítő képző. A nagy előtag a nyelvészek szerint az egykor Kisváradnak is nevezett Kisvárdától való megkülönböztetésre szolgált.) A hagyomány szerint Váradon az első lovagkirályunk, az 1077 és 1095 között élő I. László a keleti országrész egyházi szervezetének erősítésére prépostsággal monostort és huszonnégy kanonokkal káptalant alapított, s ezt később püspökségre emelte.
A tatárjárás után a várat és a várost teljesen újjá kellett építeni. Az újabb virágzást Vitéz János püspöksége (1445–1465) idején jegyezték fel. Ő építette ki a magyar humanizmus első központját. Ekkor Váradot boldog városnak, „Felix Civitas”-nak nevezték. A harminckét éves török uralom alatt (1660–1692) a büszke végvárból jelentéktelen település lett. A XVIII. században újra benépesült, de gyorsabb fejlődés csak 1849-től következett be.

Biharország fővárosa
A város kezdettől fogva egy nagyobb országrésznek, 1606-tól pedig az Erdélyhez kapcsolt Partium (Részek) néven ismert területnek a székhelye, központja volt. Közigazgatásilag még a török uralom idején is fontos hely maradt, mivel a váradi a Magyarország területén létrehozott öt pasalik (budai, egri, kanizsai, temesvári, váradi) közé tartozott. (A török birodalomban a pasalik volt a legnagyobb területi-közigazgatási egység.) Központi szerepköre nagyrészt a török uralom alóli felszabadulás után is megmaradt, majd az 1850–1867 közötti időszakban a Habsburgok által Magyarország területén megszervezett öt kerület egyikének a székhelye lett (soproni, pozsonyi, kassai, pest-budai, nagyváradi kerület).
A törvényhatósági joggal felruházott Nagyvárad Magyarország legnagyobb vármegyéjének, „Biharország”-nak a fővárosa volt. Bihar vármegye 1876-tól, miután Debrecent és vonzáskörzetét leválasztották róla, a maga 10 590 négyzetkilométer területével az ország harmadik legnagyobb megyéje lett. Ha az 1886. évet vesszük alapul, akkor Nagyváradnak mintegy 17 ezer négyzetkilométerre terjedt ki a vonzáskörzete, ám a közvetett befolyási övezete ennél is jóval nagyobb volt. A kiegyezéskor, 1867-ben az általános fejlettségi mutatók és a lakosság lélekszáma szerint Nagyvárad még csak az ország legnagyobb középvárosának számított, de 1910-re már a nagyvárosaink között foglalt helyet. Lélekszáma szerint országosan a hetedik helyen állt, ám a központi szerepkör (közigazgatás, jog, katonaság, tanügy, kultúra, egészségügy stb.) szerint már az ország négy legfejlettebb városa között volt: a fővároson, Budapesten kívül csak Pozsony és Zágráb előzte meg.
A gazdasági előrelépést jól szemléltetik az adatok. Míg a kiegyezéskor a gyáripart csak néhány szeszgyár képviselte, 1910-ben a városban már negyvenkilenc gyár működött. A kereskedelemben tevékenykedők aránya meghaladta a 11 százalékot, s ekkor a városnak tizenhat pénzintézete volt.
Gondosan fejlesztették – mai szóval élve – az infrastruktúrát is. A villamosközlekedés 1906 áprilisában indult meg, és 1912-re a villamosvonal hossza tekintetében Nagyvárad a vidéki városok között az első helyen állt. Az első telefonközpontot még 1888-ban átadták. Gyors ütemben haladt az utcák kövezése és korszerűsítése: a város 168 utcájából 120 volt burkolva. A vízművet 1895-ben helyezték üzembe, a villamosmű pedig 1903 decemberében indult meg, és a villanyáram fogyasztásában Nagyvárad mindössze hét év alatt a második helyre került – Budapest után! A közművek fejlesztésével javult a népesség egészségi állapota. Kiépült egy korszerű egészségügyi intézményhálózat, a városnak 1908-ban nyolc kórháza volt. A város népessége is gyors ütemben szaporodott. Míg 1869-ben még csak 28 648 lakosa volt, a lélekszám 1910-ig 64 169-re emelkedett és 1918-ra megközelítette a 72 ezret. Ez főképp a bevándorlásnak köszönhető. Bár lélekszáma szerint a Körös-parti város az időszak végén sem tartozott a legelsők közé, a népsűrűség szempontjából csak Budapest előzte meg.

A Sas-palota
(Sükösd Tóth Krisztina felvételei)

A Fekete Sas passzázsa

A Sebes-Körös partja

A Fő utca eleje, jobbról az
1912-ben épült Kolozsváry-házzal

A szecesszió városa
A századforduló építészetét Nagyváradon is a bőség és a sokszínűség jellemezte. A XIX. század második felétől a romantikusat fokozatosan felváltotta az eklektikus építészet. (E stílus követői válogattak a régmúlt stílusaiban, vagy egy-egy épületen több stílust is alkalmaztak.) Az eklektika jegyében sokat építettek a városban, de az egyéni jelleget mégis a század elején megjelenő szecessziós épületek adják.
A város főtere – a Szent László tér – mai arculatát a századelőn nyerte el. A két legjelesebb épülete, a Városháza és a Sas-palota mellett az úgynevezett Moskovits-palota érdemel említést.
Az új, eklektikus stílusú Városházát 1904. január 10-én nyitották meg ünnepélyesen. A velencei Ca d’Oróra emlékeztetően tervezett épület legdíszesebb része a neoklasszicista stílusú főhomlokzat. Tornyát a Körös felőli részen helyezték el.
A Sas-palota, ez a régi Fekete Sas fogadó helyén emelt reprezentatív épület, 1907 és 1909 között készült el Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint. A kivitelezést Sztarill Ferencre bízták. Az épületben kapott helyet a Fekete Sas Szálloda. Ez 1908 novemberében nyílt meg 75, az akkori igényekhez mérten nagy és kényelmes szobával. A három utcára nyíló Fekete Sas frontjain és a milánói Galleria Vittorio Emanuelre emlékeztető gyönyörű passzázsban számos üzlet és kereskedelmi meg iparvállalat képviselete kapott helyiséget. A passzázs hasonlatosságot mutat a budapesti Gresham-palotával is. A központi kupola mellett levő üveghomlokzaton a Sas vitrail*-t a helybeli Neumann K. készítette 1909-ben.
A Vigadó termeit 1909 májusában avatták fel. Az épületegyüttes nemcsak Váradnak, hanem az egész országnak egyik legszebb szecessziós palotája volt. A Moskovits Adolf és fia által építtetett palota a Vágó fivéreknek, Józsefnek és Lászlónak egyik utolsó közös alkotása. Főhomlokzata hasonlít a Vágó testvérek által 1907-ben Budapesten felépített Gutenberg-házra. Közülük Vágó József később világhírre is szert tett azzal, hogy elnyerte a genfi Népszövetségi Palota megépítésére kiírt pályázatot.
A Szent László tértől a hídon keresztül a Bémer térre juthatunk. Ott alakult ki a város „kávéházi negye-
de”: ott kapott helyet a Royal, az EMKE, a Pannónia továbbá az Elite kávéház. A teret a Szigligeti Színház épülete, a váradi eklektikus építészet egyik gyöngyszeme zárja le. A bécsi Fellner–Helmer cég által tervezett színház 1900-ban készült el, a külsejével a pesti Népszínházra, belsejével a Vígszínházra emlékeztet.
Nagyvárad ama városaink közé tartozott, amelyek tevékeny formálói voltak az országban végbemenő folyamatoknak. Feltevődik a kérdés: mennyiben volt másmilyen a többi nagyvárosunknál? Intézményekben nem járt elöl, de annál inkább a közszellem élénkségében, a haladás harcias óhajában, akaratában. A város haladó szellemiségéről, forrongó fejlődést akaró életéről a kortársak is megemlékeznek. Ady Endre ezt írja: „Ami Nagyváradon történik kicsiben, eleve és jelképesen egész Magyarország sorsa. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu formált meg.” Szabó Dezső pedig nem cserélte volna el Budapesttel: „Nagyvárad az ország egyik legérdekesebb városa volt. Mintegy szintézise vagy keresztmetszete az egész országnak. Megvolt benne minden ellentét, minden szolidaritás, minden széthúzás... Központjában könnyen hihette az ember, hogy Budapest egyik nagyon előkelő negyedében van. Jobb kávéházai egészen fővárosi arányúak voltak, amelyekben mindazokat az európai hírlapokat és folyóiratokat meg lehetett kapni, amelyeket a pesti kávéházak nyújtottak.”
A Pece-parti Párizs
A város nem szülte, hanem befogadta, majd többnyire a főváros felé repítette legtehetségesebb fiait. A múlt század végi város még nem tudta különösebbre késztetni Krúdy Gyulát, 1900-tól azonban az irodalmi életnek egyik csomópontjává vált, ahol közösen Ady Endre, Bíró Lajos és Nagy Endre fontos alapelveket fektettek le: az írói elhivatottságnak, a szabad megnyilatkozásnak a jogát, a modernnek a hagyományokhoz való viszonyát az örök újítás szellemében. Ady számára létfontosságú állomás volt a „Pece-parti Párizs”-ban eltöltött négy év, bár ezalatt csak egyetlen verseskötete jelent meg (1903-ban) Még egyszer címmel. Publicisztikája annál gazdagabb volt. Ő Nagyváradot egyértelműen Debrecen elé helyezte, ezzel hosszú sajtóvitát indítva el. Egyebek között így írt: „Ez az én hitem és programom nem kaphat táplálékot Debrecentől, ... hát röviden konstatálom, hogy Váradon igenis a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő. Nálam ez nem lehet lokálpatrióta rajongás, mert én nem vagyok ősváradi, ... sőt nem is kötöttem és nem is szándékozom kötni Nagyváradhoz az életem sorát. De szeretem, becsülöm és sokra tartom e várost, mert magyar, merész, munkás és modern. E város lelkében tehát benne van az én credóm.”
Ady ugyan valóban távozott a városból, de ott maradt szelleme s a helyi irodalmi élethez fűződő kapcsolata: 1908-ban ő és hat társa – Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka – létrehozta a Holnap antológiát, amelyet ma a modern magyar irodalom kiindulópontjának szoktak tekinteni. A Holnap-mozgalom elhallgatását követően Nadányi Zoltán, Ligeti Ernő, Hegedűs Nándor és Tabéry Géza írásai jelentettek eseményt. Persze, a világháború kitöré-
se véget vetett a több évtizedes boldog békekorszaknak, megváltoztatva az addigra kialakult polgári életkereteket is.
Peremvárosi lét
A város fejlődésének csúcsidőszaka mindenképpen az 1898 és 1913 közötti másfél évtized. Akkor alakult ki a modern Nagyvárad a maga Közép-Európához kötődő iparával és kereskedelmével, nagyvárosias belvárosával, régiókon átsugárzó iskoláival és művelődési életével, egyértelműen magyar jellegű kultúrájával (1910-ben a lakosság 91,4 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek) a századelőn a részleges regionális centrum szerepből az igazi regionális központ szerepe felé haladt. Fejlődésének lendülete azt sejtette, hogy néhány évtized alatt egy olyan olasz– német típusú interregionális központtá válhat, amely képes ellátni egy nagyobb vidék igényeit, tehermentesítve ezzel a fővárost. (Ilyen például Olaszországban Génua és Bologna, avagy Németországban Dortmund és Stuttgart stb.)
Ám az első világháború után a történelem új helyzetet teremtett és új szerepkört jelölt ki a régió városai számára. A Trianon által kialakított államhatár szinte kettészelte Nagyvárad vonzáskörzetének a területét, megbontva az évszázadok során kialakult gazdasági és társadalmi egységet. Nagyvárad szerény határszéli város lett, s gazdasági, társadalmi és kulturális élete igencsak beszűkült. A peremvárosi létre emlékeztető helyzete miatt Nagyvárad lassanként elmaradt a kedvezőbb helyzetű városoktól, és ez a pangás jószerével 1990-ig folytatódott. Azóta az örökölt hátráltató tényezők keverednek a felzárkózás érdekében tett megfelelő lépésekkel. A dualizmus korában lerakott alapok felhasználhatók arra, hogy egy újabb virágzás indulhasson el.

Dr. Fleisz János
(Nagyvárad)

A NÉGY VÁRAD

Várad 1848 előtt közigazgatásilag négy városból állt: Várad-Újváros, Várad-Olaszi, Várad-Váralja és Várad-Velence. (Elnevezésük eredete szempontjából Újváros és Váralja beszélő neveket visel, viszont Olaszi és Velence a XII. század folyamán az ott nagy számban megtelepedett vallon lakosság után kapta nevét.) Mind a négy városnak külön közigazgatási hatósága és külön földesura volt. Például Várad-Újvároson a földesúri hatóság jogait a káptalan, Várad-Olasziban és Várad-Velencén a római katolikus püspökség, Várad-Váralján pedig a magyar királyi kamarai kincstár gyakorolta.
A forrásokban már a XIII. század folyamán említett települések azonban lényegében előzőleg is egy várost alkottak, csupán a törökök kiűzése után erőszakkal szétszakították őket. Hogy e helyzetet megszüntessék (és a választó kerületeket megállapítsák), a „négy Várad” közössége 1848 áprilisában kérelemmel fordult a népképviseleti országgyűléshez, amelyben „kérik magukat elöbbeni egységükbe s a megyei hatóságoktól független önállásukba visszahelyeztetni”. Ekkorra tehető hazánk többi, úgynevezett központi városának egyesülése is. Nagyvárad összevonását jogilag mégis sokáig nem sikerült elismertetni, végül az 1872-ben létrejövő korszerű közigazgatási rendszer tett pontot az ügyre.

Oldalak

2012. április 8., vasárnap