A magyar szó tudós mestere - Horváth János irodalomtörténész

1878. június 24.-én született Margittán református értelmiségi családban. Elemi iskolába otthon, reáliskolába Debrecenben és Körmöcbányán járt. Felsőfokú tanulmányait a budapesti egyetemen végezte 1897 és 1901 között. Harmadéves korától az Eötvös József Collegium tagja, 1901–1902 folyamán a párizsi École Normale Supérieure hallgatója volt - írja két Szilágyi Aladár.

Az Eötvös Collegium első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz Zoltán, a történész Szekfű Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló későbbi nagy hatású író, Szabó Dezső voltak többek között a társai. A párizsi École Normale Supérieure ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet nagyjait hallgatta.

Ígéretes pályakezdés Adyval
Jelképesnek tekinthető, hogy első fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának programja, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat indulásának évében, 1908-ban jelent meg. Ady költészetéről az első könyvet Horváth János írta: 1909-ben jelent meg Ady s a legújabb magyar lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan, hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a könyvben olvasható a legvilágosabb elemzés. Ady költői forradalmát stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom után című cikkében stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva ezzel Tisza István rosszalló rendreutasítását.
Könyve és cikke az Ady-hívek körében sem talált megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth számára Arany János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című könyvében (1912) rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a jelszóként hangoztatott „nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a XIX. század végén felszínes emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták az irodalommal való elmélyült foglalkozást, értő közönség nevelését. A konzervatív kritikának szemére vetette, hogy nem is törekedett az új törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg irodalmat csinált, felléptével lezárta a klasszikus korszakot, s újat kezdeményezett.” Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom folytonosságát, pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”.
Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922–23-ban írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg) szándéka szerint fő művének tekinthető.
Teljes cikk : biharmegye.ro

Második rész

Pályája első felében Horváth rendkívül tevékeny volt. 1922-től Thienemann Tivadarral a Minerva című szellemtörténeti irányultságú lapot, 1923-tól 1926-ig Tormay Cécile irodalmi és tudományos folyóirata, a Napkelet kritikai rovatát szerkesztette. 1923 és 1948 között az egyetem nyilvános rendes tanáraként irodalomtörténetet oktatott - írja Szilágyi Aladár.

1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1923-tól a Kisfaludy Társaság, 1942-től a Petőfi Társaság rendes tagja volt. 1923-ban megkapta az MTA Nagyjutalmát. 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki. 1948-ban a Kossuth-díj arany fokozatában részesült A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig című művéért. Már az 1930-as évektől visszavonultan élt, de 1948-as nyugdíjba vonulása után a hivatalos programokon sem vett részt. A Kossuth-díj kiosztása alkalmából rendezett ünnepségre sem ment el.
A Nyugat ellenzője
Figyelemmel kísérte a Nyugat minden szerzőjét: 1911-ben megértő és megbecsülő kritikát írt Lukács György A lélek és a formák című könyvéről, egyúttal rámutatva Lukács előadásbeli hibáira. Sok helytálló megfigyeléssel és ítélettel számol be négy novelláskötetről, többé-kevésbé találóan jellemezve Heltai Jenő Írók, színésznők és más csirkefogók című szerényebb igényű könyvét, méltányolva Kaffka Margit Csendes válságokját, utálattal Szomory Dezső Az isteni kertjét és lelkesedéssel Cholnoky Viktor Tammuzát. Móricz Zsigmond Kerek Ferkójáról szóló lesújtó kritikájában azonban már nagyfokú elfogultság érzik.
Amilyen mértékben azonban a Nyugat kibontakozik, Horváth egyre harciasabban fordul szembe vele. 1912-ben két feltűnést keltő esszében már az egész mozgalmat támadja. A Nyugat magyartalanságairól című cikkében tanulságosan mutatja ki, hogy a lapban sok a stilisztikai keresettség és az indokolatlan „szóbolygatás”.
Az irodalomtörténész
A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című művének megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az előmunkálatok oroszlánrészét is magára vállalta; nemcsak feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozta. Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a kezdetektől a XVI. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól Mohácsig, a második – az első időkörén belül maradva – a csaknem teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű félszázadot.
Az Arany Jánosig jutó Fejlődéstörténet keretébe illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János egyetemi előadásaiból sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. A fejlődéstörténetbe való beágyazást segíti, hogy a kiemelt írókhoz kevésbé jelentős kortársaik bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói.
Teljes cikk : biharmegye.ro