Tabéry Géza

Tabéry Géza (Nagyvárad, 1890. július 17. – Nagyvárad, 1958. január 6.) romániai magyar író, újságíró.

Pályája

Jogi tanulmányait Nagyváradon, Genfben végezte és Kolozsvárott fejezte be, majd itthon a közigazgatásban helyezkedett el. 1909-től A Hét című lap munkatársa volt. 1914-ben a fronton megsebesült. A Tanácsköztársaság idején is hivatalt vállalt Nagyváradon, a bukás után börtönbe is került. Később a Tavasz és a Magyar Szó című lapok szerkesztőjeként, valamint több lap, köztük a Szemle munkatársaként is tevékenykedett. Baloldali irányzatú közírói tevékenységével az erdélyi magyarság önvédelmi szerveződését támogatta. Ady Endre örökségének következetes őrzője, az általa megszervezett és 1955-ben megnyílt nagyváradi Ady-múzeum igazgatója volt.
Az 1920-as évektől Erdély magyar irodalmi életében és sajtójában jelentős helyet töltött be. Az erdélyi színpadokon több színművét játszották (Helén vágyai, 1914; Mimikri, 1921; Álomhajó, 1922; Kolozsvári bál, 1923).
Legismertebb regényei az 1920-as években születtek. A Szarvasbika (1925) a két Bolyai, apa és fia ellentétének története. Pintér Jenő szerint a könyv „minden elbeszélő lendülete mellett is elbúsító példája a szellemében és stílusában beteg irodalomnak.” A Tűzmadár (1927) két költött nevű nép, a gitánok és a liburok ellenségeskedésének rajza, kísérlet a korabeli helyzet jelképes ábrázolására. A Vértorony (1929) Dózsa György parasztháborújának korát és eseményeit mutatja be; Pintér Jenő a középkori egyház elleni gyűlölködő vádiratnak, erotikus jeleneteit ízléstelennek tartja. A Fekete ablak (1936) kishivatalnok hősének sorsában a Királyhágón túli részek első világháborút követő szenvedését mutatja be. Az erdélyi magyarság kiszorul a városokból. Életben maradásához vissza kell térnie a faluba, egyetlen menedéke talán a föld lehet.
Utolsó éveiben átfogó önéletrajzi munkán dolgozott. A három kötetre tervezett műből csak az elsőt tudta befejezni, ez Két kor küszöbén címen 1970-ben jelent meg.
Tabéry Géza könyveinek egy része nyíltan vagy jelképesen liberális eszméket hirdet. „Történelmi regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánják megvilágítani. (…) Regényei mégis egyenetlenek: hatalmasra formált hőseit sokszor romantikus jelmezbe öltözteti, egyébként szenvedélyes stílusereje gyakran téved nagyhangú szólamokba, a keresett archaizálás túlzásai közé.”
Teljes cikk : hu.wikipedia.org

Az erdélyi történelmi regényírás úttörő képviselője (1890–1958). Genfben, ahol jogi tanulmányait végezte, kapcsolatba került az orosz forradalmi emigrációval. Hazatérve közigazgatási tisztviselő lett. Már fiatalon irodalmi sikereket aratott, 1909-től A Hét munkatársa, majd sorra jelennek meg elbeszélései (A clematisos udvar, 1914; Veszta flagelláns, 1917) és regényei (A néma harc, 1912; Át a Golgotán 1917). Írásai a szociális érzékenységű skandináv írókat, s az új magyar irodalom hangját követik, de érződik rajtuk a szecesszió hatása is. A nagyváradi színház 1914-ben mutatta be Helén vágyai című darabját. Az indulást a világháború tájolja más irányba: Tabéry átéli a lövészárokharcok gyötrelmeit, s felerősödnek benne kora ifjúságának forradalmi esz-{931.}ményei. 1918-ban a forradalmi kormánybiztosságon dolgozik, megjelenteti Forradalmi versek (1918) című kötetét. A Tanácsköztársaság leverése után egy időre börtönbe is került.
A húszas években az alakuló erdélyi magyar sajtó és irodalom fellendítésén dolgozik. A Magyar Szó és a Tavasz című folyóiratok szerkesztője, a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Szabadság munkatársa. Publicisztikája a polgári radikalizmus elveit fejezi ki, Ady Endre örökségéhez ragaszkodik, de megszólaltatja a liberális értelmiség ábrándjait is. Jelentős szerepet játszik az erdélyi magyar irodalom életében: egyik alapítója az Erdélyi Helikon társaságának, ő is a "transzilvanizmus" gondolati konstrukciójában látja a magyar kisebbség kulturális autonómiájának és a román–magyar együttműködés megvalósításának útját. Ezeket a gondolatokat fejezi ki az Emlékkönyv (1931), az erdélyi magyar irodalom fejlődésének rajza, és A tűzmadár (1926) című regénye, mely a történelem szimbolista felhasználásával próbálja megfogalmazni az erdélyi magyarság feladatait. Regényei és elbeszélései (Kolozsvári bál, 1923; Cenci a váradi lány, 1943; Októberi emberek, 1934; Fekete ablak, 1936; A Frimont-palota, 1941) az erdélyi történelmet, illetve az erdélyi magyar értelmiség életét rajzolják meg. Leghíresebb műve a Bolyaiak sorsával foglalkozó Szarvasbika (1925) és a magyar reneszánsz életét, a Dózsa-féle parasztháború eseményeit bemutató Vértorony (1929). Történelmi regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánják megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekszik. Ezért zsúfolja regényeibe az adatok bőségét, s kísérletezik a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. Regényei mégis egyenetlenek: hatalmasra formált hőseit sokszor romantikus jelmezbe öltözteti, egyébként szenvedélyes stílusereje gyakran téved nagyhangú szólamokba, a keresett archaizálás túlzásai közé. Sikert arattak színművei: a Mimikri (1921), az Álomhajó (1922) és a Kolozsvári bál (1923) is.
A felszabadulás után a nagyváradi Ady-múzeum vezetőjeként dolgozott. Már korábban is ő volt az erdélyi Ady-kultusz legodaadóbb terjesztője, utolsó éveit teljesen ennek a feladatnak szentelte. Újabb írásai és régebbi elbeszéléseinek, szatíráinak válogatása Medvetánc (1958) című kötetében jelentek meg.
Forrás : mek.oszk.hu

Tabéry Géza: Emlékkönyv - Kiadja az Erdélyi Szépmíves Céh

A háború előtti években alig volt hangoztatottabb jelszava a magyar irodalmi életnek, mint ez a kissé politikai mellékízű kifejezés: decentralizáció.
De nem valami őszintén, nem nagyon jó lelkiismerettel hangoztattuk. Biztos hogy megijedünk ha szavunkon fognak. Még vidéken is pesti írók voltunk; s csöpp kedve sem volt vidékre menni, akinek nem muszájt. Igazában nemhogy új erőt vártunk volna ettől: közelebb volt hozzánk a félelem hogy meglevő erőink is elsorvadhatnak ott. Elfúlhatunk valami rest és dilettáns mocsárban, mint a sodorból lemaradt folyóvíz. Csak egy sodor volt; a partoknál tespedés fenyegetett. Noha divat lett ismételgetni hogy a fősodor is, irodalmunk centrális árama, csak a partok tükrözésével gazdag, s minden nemes színét a partoktól nyerte. Vágyakozásunk a partok iránt alapjában elméleti és veszélytelen maradt.
A politika egy csapásra megcsinálta azt amiről a kultúra elméletileg ábrándozott: kényszerhelyzetet teremtett és karddal decentralizálta az irodalmat, olyan alaposan hogy a kis-Dunák és mellékágak amiket létrehozott, pár évig alig tudhattak a fősodorról, egészen önálló életre utalta őket a kardos vis major. A dilettáns mocsarak veszélye igazán közel volt itt; s bizonnyal vitálitásra vall, a magyar szellem vitálitására, hogy az elszakadt folyók közül egy legalább, az erdélyi, valósággal diadalmasan tör ki e mocsárból. Nemcsak nagy reménységei vannak, hanem már komoly művei, sőt chef-d'oeuvre-je és nagy halottja is, és, ami talán mégtöbb ebben a vonatkozásban, egységes szelleme s meggondolkoztató eszmei története.
Ezt a történetet mondja el Tabéry Géza, memoár formában, s nagyrészt anekdota-szerűen, a kortárs riporter közvetlenségével, egy élénken megírt könyvecskében melyet most adott ki az Erdélyi Szépmíves Céh. Érdekes olvasmány mindenkinek aki az erdélyi irodalmi alakulások fejlődésére és kulisszatitkaira kíváncsi, egy oly literáris mozgalom történetére, mely szinte egyedül áll a históriában; mintha a kultúrtörténet istenének egy nagyszabású experimentumát tanulmányoznád. De Tabéry könyve többet ad mint e külső történetet: alig van írás mely magát az erdélyi irodalom centrális eszméjét, a sokat-emlegetett transsylvanizmust oly érthetően és kevés szóval megformulázná.
Teljes cikk  : epa.oszk.hu

Tabéry Géza (Nv., 1890. júl. 17. – 1958. jún. 6. uo.) – író, újságíró. Tanulmányait szülővárosában, a Premontrei Főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait a váradi jogakadémián kezdte, majd Genfben folytatta. Egy évet töltött a svájci egyetemen; tanulmányait végül a kötelező katonai szolgálat után, 1913-ban Kolozsváron fejezte be. 1914 márciusában fogalmazó-gyakornoki állást vállalt Nagykárolyban, innen hívták be katonának. Fegyvergyakorlatra Szegedre, aztán a szerb, majd az orosz frontra került, ahol 1914 karácsonyán egy szuronyrohamban súlyosan megsebesült. A külföldi tanulóéve alatti erős baloldali hatások – többek között orosz forradalmárokkal való kapcsolatai – következtében az 1918-as októberi „őszirózsás” forradalomhoz csatlakozott: a Bihar megyei kormánybiztos titkára volt. Írásaiért és a tanácsköztársaság idején tanúsított magatartásáért később rendőrségi megfigyelés alá került.
Versei, tárcái, cikkei 1909-től a Nyugatmagyarországi Híradó, Renaissance, A Hét, Nyugat, Pester Lloyd, Szegedi Napló, Népszava, Magyarország hasábjain *jelentek meg. A *Nagyváradban és a *Nagyváradi Naplóban is közölt már 1911-től, amikor pedig Bihar román megszállásakor lemondott állásáról, *Fehér Dezső lapjánál, a *Nagyváradi Naplónál lett újságíró. Az ő támogatásával hozta létre 1918-ban a román megszállás alá került területen az első magyar irodalmi és művészeti folyóiratot, a Magyar Szót, amelyet – a holnaposok szellemi örökségét kívánva feleleveníteni – a vidéki irodalmi törekvések fórumává akart tenni. A kezdeti sikereket hamarosan elsorvasztotta a fokozódó elszigetelődés és az anyagi bizonytalanság. Kiutat keresve szorongatott helyzetéből, közeledett a *Nagyváradon megjelent másik irodalmi és művészeti folyóirathoz, a Tavaszhoz, s irodalompolitikai terveit a két lap egyesítésével próbálta menteni („Egy táborban az erdélyi írók”. *Nagyvárad 1919. dec. 21.), de 1920 nyarán ez a lap is megszűnt. Ekkor a *Szabadság napilaphoz szegődött, majd annak megszűnése után a *Nagyvárad belső munkatársa lett, ahol vezércikket, tárcát, pamfletet és színikritikát közölt.
Teljes cikk : lexikon.kriterion.ro 


Tabéry Géza (Nagyvárad, 1890. júl. 17. – Nagyvárad, 1958. jan. 6.): író, újságíró. Jogi tanulmányait Genfben végezte, ahol orosz forradalmárokkal is kapcsolatba került. Hazatérése után közigazgatási pályára lépett. 1909-től A Hét munkatársa. A Károlyi-kormány idején főispáni titkár, a Tanácsköztársaság alatt kormánybiztosi titkár Nagyváradon. A Tanácsköztársaság bukása után rövid időre bebörtönözték. Később a Magyar Szó, majd a Tavasz c. szépirodalmi lapok szerk.-je, azután a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Szabadság c. lapok munkatársa. Az Erdélyi Helikon írói társaság egyik alapítója. Élete utolsó éveiben a nagyváradi Ady-múz. vezetője volt. Ő hívta fel Csinszka figyelmét Adyra. – F. m. A clematisos udvar (elb., Békéscsaba, 1914); Néma harc (r., Békéscsaba, 1917); Át a Golgotán (r., Békéscsaba, 1917); Forradalmi versek (Békéscsaba, 1918); A tűzmadár (r., Kolozsvár, 1926); Szarvasbika (r., Kolozsvár, 1926); Vértorony (r., I – II., Kolozsvár, 1929); Októberi emberek (r., Arad, 1934); A csucsai kastély kisasszonya (Brassó, 1939); Medvetánc (Bukarest, 1958). – Irod. Ady Endre: T. G. (Nyugat, 1914); Babits Mihály: T. G. (Nyugat, 1931); Bóka László: T. G. (Szép Szó, 1936); T. (G. 1890 – 1958. (Igaz Szó, Marosvásárhely, 1958. 1. sz.); Jancsó Elemér; T. G. (Korunk, 1958. 7. sz.)
Forrás : mek.oszk.hu

Már helyben, az újságíró-egyesület gyűlésén megkezdték a gyűjtést az Ady-szobor javára. Meg is maradt, hogy aznap ki mennyit adományozott a Magyar Általános Hitelbankban elhelyezett alap számára. Vertheimstein Viktor 1000 korona, Nagyváradi Újságírók Otthona 1000 korona, Fehér Dezső 50, Nagy Mihály 200, Hegedüs Nándor 200, Katona Béla 200, Pásztor Ede 200, Zsolt Béla 150, Marót Sándor 100, Pap Jenő 100, Ötvös Béla 100, Tabéry Géza 100, Tibor Ernő 100, s így tovább. Összesen 5150 korona gyűlt össze.
Teljes cikk : varad.ro

Nagyváradon született 1890. július 17-én. Genfben jogi tanulmányokat folytatott, majd hazatérése után A Hét munkatársa lett. A Tanácsköztársaság alatt kormánybiztosi titkár volt Nagyváradon. A tanácshatalom után bebörtönözték, majd szabadulása után a Magyar Szó, később a Tavasz című lapok szerkesztője volt. Életének utolsó éveiben a nagyváradi Ady-múzeumot vezette. Részt vett az Erdélyi Helikon írói társaság alapításában. Leghíresebb regénye a Szarvasbika, amelyben a két Bolyai életét mutatja be. Ismert regénye még az Át a Golgotán, A tűzmadár, a Vértorony, A csucsai kastély kisasszonya és a Medvetánc. Ő hívta fel Csinszka figyelmét Adyra. Szülővárosában érte a halál.
Forrás : mult-kor.hu

Tabéry Géza: "...én a halálba, ő az életbe rohan..."

 

Ady Endre első személyes találkozása Bertukával 1914 húsvétján történt, Csucsán. Körülbelül ebben az időben jelent meg egy novelláskötetem24), melynek egyik példányát Adynak küldöttem. Ady postafordultával válaszolt. Köszönte a könyvet, s mert akkor Nagykárolyban éltem, honnan júniusban fegyvergyakorlatra kellett bevonulnom, szeretett volna velem találkozni.

„Könyvéről írni akarok — közölte velem Ady. — Vasárnap jöttem át Nagykárolyon, de nagyon hajnal volt még. Írja meg, június hányadikán rukkol be? Szeretném önt egyszer Károlyon átutazóban lefoglalni egy kicsit. Mit csinál abban a boldogtalan városkában, pláne ha egészséges? Én, mert beteg vagyok, hazahozattam magamat megint Érmindszentre."

Teljes cikk : sites.google.com 

Tabéry Géza: Vértorony 

Alig néhány hónappal ezelőtt, a Wesselényi-regény kritikájával kapcsolatban, robusztus frázisnak nevezte Tabéry Géza azt a véleményt, amely száműzni szeretné a történelmi regényt mint írói feladatot. Indokolatlan megvetéssel felületesnek és ostobának nevezi a „plajbászirodalom” dogmatikusainak jelszavát: „El a históriával, el a kérődzéssel!” Pedig ez a vélemény nem éppen megvetendő, különösen, ha észreveszi valaki, hogy nem is a dogmatikusok kalapja alatt lakik, hanem ifjú szívekben. Nézzen végig bárki az új, vajúdó generáción: azoknak nem erősen kell a történelmi regény, sem írásra, sem olvasásra. Ez nemcsak érthető, hanem természetes is, hiszen a világháború, mint egy dühöngő áradat, a történelem kapujába népeknek, trónoknak sorsát, hullákat és társadalmak roncsait hordta magosra. Én is azt mondom: ezt a fekete hegyet, ezt a test- és vérkonglomerátumot megkerülni érdekes lehet, de átvágni hősibb cselekedet. És a „hős” katonák után hadd lássuk azokat a hősöket is, akik írnak!

Tabéry maga is tisztít: a történelmi stílusregényt sajnálat nélkül ledobja a feladatok hegyéről, mondván, hogy egyszerű játékosokká már aztán igazán nem süllyedhetünk. Ellenben a történelmi szintézisregényről az a véleménye, hogy „végeláthatatlan kifutás eredményeit hordja magában”. Ezzel nem értek egyet. Nem tudok ilyen bravúrosan széjjelütni a történelmi regények között. Mert én szintézis alatt ebben a kérdésben a regény koncepcióját szeretném tudni, a stílusregény pedig ezt a koncepciót művészi formában hozza. Különben mindegy. Nem elméleten és nem szavakon múlik egy könyvnek a nagysága, még kevésbé a sorsa. A Tabéry osztályozása alkalmából megelégszem azzal a kézzelfogható eredménnyel, hogy a Vértorony szintézisregénynek készült, vagyis a kornak, amelyről ír, különböző patakjait egyetlen nagy folyóvá akarja dagasztani.

A kritikus, ha nálunk szokatlan is, a szeretet hangulatával vonul meditációba, ha írni akar egy könyvről. És rájön, hogy akkor igazságos, ha bírálatának tengelyéül az író szempontjait fogadja el. De egyben az olvasók előőrse is a kritikus. Ez pedig olyan kötelességet jelent, amelynek teljesítése közben az író hadi mozdulatokat tesz. Tabéry azonban nem fogja ezt megtenni, legalábbis úgy érzem. Mert az első kérdésre büszkén vetheti fel a fejét: mit adott eme örökösen nyugtalan írónk a maga magyar népének a Vértoronyban?

Teljes cikk : dia.pool.pim.hu 

Tabéry Géza könyvei : moly.hu 

                                     libri.hu 

Tabéry Géza a port.hu-n.