Akadnak helyek, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalom
történetében; gondoljunk csak Esztergomra, hol Balassi utoljára indult
rohamra, a fájdalmas emlékű Szárszóra, esetleg Székelykocsárd homályos
vasútállomására, s gondoljunk legvégül Nagyváradra, a Körösre, Juhász
Gyulára, Adyra és Lédára, a művészvárosra, melyet a huszadik század
legvégén ellepett a szemét, a földből pillanatok alatt kinőtt
blokkrengetegek, s gondoljunk a lepusztult külvárosra, az omladozó
belvárosra. Barabás Zoltán kötete nemcsak Váradról szól, hanem elmúlt
szerelmekről, a még mindig jelen lévő, bár rejtőzködő Istenről,
pillanatokról, melyek mégis valahogy a városhoz kapcsolódnak. A
Kútbanézők
cím mintha nem is a kötetet jellemezné, hanem sokkal inkább az olvasót:
a könyvben szereplő versek segítségével mi magunk vagyunk azok, akik
kútba nézünk, azaz a múltba. Visszatekintünk valamire, ami már rég
elmúlt, viszont illatfoszlányai, megkopott házfalai, egy-egy zug ismerős
hangulata még mindig itt kísértenek.
Teljes cikk :
napkut.hu
"Emlékterek" - írja a költő egyik verse fölé -, valóban költészete az
emlékek terét hozza létre, egy sajátos érzelmi-gondolati dimenziót,
amelyben az emlékeke (és az álomnak) jóval valóságosabb a jelenléte,
mint annak a köznapi valóságnak, amely a versek környezetét adja. Igen,
mintha létezne egy imaginárius Nagyvárad: régi költők verseiben, családi
emlékekben, templomok homályában, épületek romló vakolata mögött - és
most Barabás Zoltán verseiben. Ez a régi város addig létezik, amíg a
költészet újra megidézi és életre kelti: amíg versek és szavak állnak
őrt a város lelke felett. Pomogáts Béla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése